1909-ben született Budapesten. Születésekor édesanyja, Grosz Ilona, és ikertestvére is meghalt, amit ő csak iskolás korában tudott meg. Ez a tragédia egész életére nagy hatással volt. Apja hamarosan újranősült, Molnár Ilonát vette el, akiben Miklós szerető anyára talált. Született egy testvére is, Ágnes, akiről az Ikrek hava című önéletrajzi visszaemlékezésében, amelyben a gyerekkorára emlékezik vissza, oly sok jót írt. Apja 12 éves korában meghalt, így nagybátyjához került, aki támogatta tanulmányaiban. A középiskolában ismerkedett meg Gyarmati Fannival, akit rajongásig szeretett, s aki ihletője lett Radnóti hitvesi lírájának. 1930-ban Szegeden felvételt nyert a magyar-francia szakra, s még ez évben adta ki első verseskötetét, a Pogány köszöntőt. 1931-ben kiadott kötete miatt (Újmódi pásztorok éneke) perbe fogták, a királyi főügyész a kötet elkobzását rendelte el, s 8 napi fogházbüntetésre ítélte, de fellebbezés után felfüggesztették.

1934-ben tette le a bölcsészdoktori szigorlatot, s 35-ben szerzett tanári oklevelet. Hitler hatalomra jutásakor (1933) megérezte a veszélyt, s zsidó származása miatt, tanulmányai befejezése után nem is tudott elhelyezkedni. 1935-ben jelent meg az Újhold című kötete, mely első jelentősebb kötete volt. Ebben már érződik a hitleri hatalomtól való félelme: megjelenik verseiben a halál, ami egyre jobban fenyegeti őt és az egész világot. Szívós ellenállásra kötelezi el magát, s nem lesz pesszimista, hanem hisz a diadalmaskodó erkölcsi erőben. Ebben az újra és újra megvívandó harcban lesz lelki társa és segítője hitvese. A haláltudat és az életöröm, amit csak a család nyújtott neki, egyszerre van jelen életében s legutolsó verseiben is. 1936-ban adja ki a Járkálj csak, halálraítélt! című verseskötetét, amiért 37-ben Baumgarten-díjat kapott. 40-ben adta ki az Ikrek hava c. kötetét, de ekkor már inkább csak fordításaiból tudott megélni. Apollinaire és La Fontaine válogatott műveit fordította, s adta ki.

Igazi szenvedései a háború kitörésével kezdődtek el. Egyre gyakrabban hívták be munkaszolgálatra a háború elhúzódása miatt, amit egyre nehezebben tudott elviselni. Leghíresebb műveit ez időszak alatt írta meg, a 8 eclogát, melyekben folyamatosan érzékelhető, hogy hogyan érzi egyre reménytelenebbnek a sorsát. A versekben megjelenő hitvesi alak tud egyedül erőt adni neki. Az utolsó versekben, amikor már egyre jobban érzi a halál közeledtét, eltűnnek a verseiből az idillikus képek, s teljesen elégikus hangvételűek lesznek. A klasszikus formához nyúl vissza, amely már alaptulajdonsága által tartást ad a verseknek.

1944. május 18-án kapja meg az utolsó behívót. Társaival együtt a szerbiai Bor városába viszik. Ott írja meg utolsó verseit. Mikor a német csapatok visszavonulóban vannak már, s felszámolják a táborokat, az a rémhír terjed el, hogy két részre osztják a tábor lakóit, az első csoport elmegy, de aki a második csoportba kerül, azt ott helyben kivégzik. Radnótinak sikerül az első csoporthoz bekerülnie, s így ő is elkezdi a menetelést a magyar határ felé. Szerencsétlenségére a második csoportot a szerb partizánok pár nap múlva felszabadítják, s így azok életben maradtak. Menetelése alatt írja meg a Razglednicákat, melyeket egy kis noteszban jegyez fel. A menetelésben teljesen elfáradt embereket Győr mellett sorra agyonlőtték. Az utolsó versei csak 1946-ban a tömegsír exhumálása után kerültek elő a Bori noteszből.

Radnótinak egész életében a világ ellen kellett küzdenie, melyben csak egy hely volt, ahol megpihenhetett: a szerető hitvesi kar, mely végig segítette, s újra és újra erőt adott neki, hogy felvegye a világgal való küzdelmet.